Minden diák legboldogabb napja volt az, a suli végzés, az év vége. Véget ért a VIII. osztály, véget értek a ceremóniák. Szüleim már haza mentek még én a barátnőimmel sétáltam az otthon fele, nem is sejtve, hogy mi vár rám odahaza.
Beléptem a házba hol csupa komoly arc várt rám. Megpróbáltam feloldani a feszültséget:
- Mi történt anyu, talán előkerült az ellenőrzőmben valami rossz jegy?- mondtam kissé elhumorizálva.
- Ne viccelődj kicsim, komoly dologról van szó!- szólalt meg anyu lesújtva a szemeit, mintha bűntudata lenne. Valójában egyikük sem volt képes a szemembe nézni. Ez kissé összezavart.
- Es mégis mi a baj? Miért húzzatok ennyit az időt?
- Igazából nem baj, de komoly dolog, ezért rá is térek a tárgyra… elköltözünk… Amerikába… .
A hír sokkolt. Úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Nem értettem miért volt szükséges a költözés. Próbáltam elkerülni, de a döntés már megszületett, ez pedig engem felháborított.
- Nélkülem döntettetek egy ilyen fontos dologról, ez mégis csak az én életem és csak az utolsó pillanatban szóltok… ezt nem hiszem el … - próbáltam nyugodt maradni, de ekkor félbeszakított.
- Nem az utolsó pillanatban. Csak három hónap múlva…- de ezt már nem hallgattam tovább, inkább elrohantam nem figyelve a kiáltásokra, magyarázkodásokra.
- Adrienn, csak a te érdekedbe tesszük…
- Én megmondtam, hogy vele is meg kellett volna beszélni. Mondtam, hogy így fog reagálni, ismerem a lányom. – zokogta –Mindent elrontottunk!
- Meg fogja érteni, beletörődik.- próbálta vigasztalni, de hangjában aggodalom csengett- De hova rohanhatott? Nincs valami ötleted?
- Nincs, bárhova mehetett. Adjunk neki kis időt.
Mindent magam mögött hagyva, a parkba rohantam, leültem egy padra és sírtam. Nem értettem miért? Miért történik ez velem? Összezavarodtam késő délutánig ültem ott megpróbálva elfeledni a gondokat, szemem már vörösre sírtam, de sajnos az egerek itatása nem segített. Néhány ember elsétált előttem megszánó vagy éppen sajnálkozó pillantást vetve rám. Erre volt most a legkevésbé szükségem, ez volt a másik dolog, amit utáltam, ha sajnálnak. Vártam a csodát, ami megváltoztatná a szüleim döntését.
Ez volt az első alkalom amióta Laura nincs itt, hogy igazán hiányzott. Nem volt mellettem a legjobb barátnőm kinek vállán kisírhatom magam. Már két honapja, hogy elment szüleivel Görögországba, hamarabb elkezdve nyári vakációját. Apja mérnők és egy új épület megtervezésével bíztak meg. Ő úgy gondolta ehhez ismernie kell a görög stílust, hogy terve sikeres legyen ezért családjával ideiglenesen oda költözött. Laurával persze e-mail-ben tartottuk a kapcsolatot, de mégis jobban éreztem volna magam, ha személyesen itt lenne mellettem ebben a nehéz helyzetben és tanácsot adna.
Ildikó sem volt a közelben. Ő néhány nappal ezelőtt elutazott a tengerre azzal az ürüggyel, hogy ezt a nehéz tanevet minél hamarabb ki kell pihenje, mert másképp frászt kap. Ebben a helyzetben annak is örültem volna, ha ő van mellettem legálabb felvidított volna. De sajnos mindketten messze jártak.
Eközben a szüleim összejárták az egész környéket felkeresték néhány osztálytársnőmet és kétségbeesetten érdeklődtek irántam. Barátnőim aggódtak ezért megpróbáltak hívni, de senkivel nem voltam hajlandó tárgyalni. Végső kétségbeesésükben a parkon keresztül indultak haza. Észrevettem őket közeledni ezért egy vastag törzsű fa mögé rejtőztem és füleltem.
- Aggódom miatta – ez anya volt.
- Én is. Nem kellett volna hagynunk, ha azonnal utána mentünk volna nem jutottunk volna idáig! Ki kéne, hívjuk a rendőrséget!
- És mégis mit mondanánk nekik!- csattant fel anya. Hangjából ítélve iszonyúan fel volt dúlva és aggódott. - Hogy elszökött vagy elrohant, megharagudott vagy mégis mit?
- Kérlek, nyugodj meg Linda. Inkább menjünk haza, talán otthon van már… - nem mondta tovább, ekkor mar biztos voltam benne, észrevett, mert a fa fele közelített ahol bujkáltam előle. Tudtam, hogy innen nincs menekvés .Csak egy csoda menthetett meg ebből a helyzetből . S íme, a csoda meg is jelent ,egy lány, aki az esti kocogását végezte. A nap már lement és eléggé ködös idő volt nehezen lehetett felismerni az embereket.
- Nézd, ott van és felénk tart- suttogta anya.
Mindketten a feléjük irányuló lányt figyelték én pedig fogtam az alkalmon s a fák közt távolodtam tőlük azzal a gondolattal, hogy talán soha nem megyek vissza. Meghoztak az első és egyben utolsó rossz döntésüket velem szemben. Hogy gondolhattak, hogy így egy csapásra elszakítanak minden barátomtól es egy számomra teljesen idegen helyre küldenek? Hogy szolgálhatna ez a javamra? Ezt gondolva egyre csak sebesebben mentem, már a végen szaladtam céltalanul, nem figyelve semmi másra körülöttem csak, hogy minél messzebb kerüljek a szüleimtől. A park már lassan véget ért, de én tovább szaladtam, míg egyszer neki mentem valakinek. Félhomály volt. Mindketten hátra estünk nem akartam látni kibe ütköztem csak tovább akartam futni.
Egy fiú volt kb. velem egykorú fekete koszrumot viselt. Felsegített a földről. Meggyúltak a lámpák, ő fogta a kezem s én meg mindig nem voltam képes ránézni, a földet bámultam.
- Adrienn, hova sietsz ennyire?- folytatta volna, de látta az arcomról lehulló könnycseppeket – Veled meg mi történt, miért sírsz?- lassan felemelte az állam, hogy szemembe nézhessen. De mar hangját hallván rájöttem, hogy ki volt ő és arra is, hogy nem tud semmiről. Az egyik osztálytársam Kevin. Szemem úszott könnyeim tengerem mely már égette, mint a hevesen lángoló tűz. Tovább akartam menni messze a világtól, de Kevin fogta a kezem s lágyan szólt hozzám:
- Adrienn, tudom, hogy gondod van azt nem, hogy mi, de én szívesen meghallgatlak, míg hazakísérlek.
- Nem! –mondtam határozottan mire ő meglepődött, aztán gyorsan hozzátettem nehogy azt higgye, hogy le akarom rázni. –Nem megyek haza! Legalább is ma még nem! Nem vagyok felkészülve, hogy találkozzak a szüleimmel.
- Hát akkor biztosan nagyon megbántottak. Azt hiszem most mennünk kéne hisz felénk közelednek. De ne nézz hatra, mert bizonyara felismernek, de ne aggódj, csak bízz bennem.
Ekkor a szüleim már csak néhány lépesre voltak tolunk Kevin pedig kezeibe vette az arcom és megcsókolt így elrejtve arcomat. Meglepett ez a lépése, de bevallom igazan jól csókolt. Mikor a szüleim elhaladtak elengedett egy lépést hátrált, mintha félne tette következményétől, talán pofont, várt miközben a földet bámulta, majd végül megszólalt.
- Figyelj, ha menekültünk volna, biztosan gyanút fognak ezért nem lett volna túl sok választásod. Tudom, hogy mit gondolsz most rólam, hogy ez a srác is ugyanolyan, mint a többi, csak kihasznál…- Láttam rajta, hogy megbánta. Ez nyilvánvaló lett számomra hisz a csókunk óta képtelen volt a szemembe nézni és elvesztette régi bátorságát és önbizalmát. Odaléptem hozzá kezembe véve az arcát, hogy végre a szemébe nézhessek.
- Kérlek, ne emészd önmagad, rendben? Hiszen megmentettél, a magad módján s ne képzeld azt, hogy mit gondolok rólad, hanem inkább kérdezd meg!- mondtam egy aprócska mosolyt csempészve az arcomra.
- És… mit gondolsz rólam?- kérdezte félénken.
- Hát… te egy különleges srác vagy, bátor mégis érzékeny, aki nem hogy cserben, a nehéz pillanatokban és most pont egy ilyen barátra van szukaegem. Én ezt gondolom rólad és hálás vagyok, hogy mellettem állsz.
- Tényleg ezt gondolod rólam?
- Hát persze.
- De valamit kihagytál. Tudod beszélgetésünk során megfeledkeztél a bánatodról és boldog lettél. - Bár csak így lett volna, de azért tartottam a látszatot.
- Meg is feledkeztem róla, igazán hálás vagyok neked- hazudtam, mert valójában szívem még mindig sajgott a döntés súlya alatt és a gondolattól, hogy nem tehetek ellene. De nem akartam ezzel letörni mivel ö volt az egyetlen barát aki ebben a helyzetben is mellettem volt és most erre volt a legnagyobb szükségem.
Sétáltunk a parkban. Biztonságérzetet sugárzott. Rájöttem, hogy félreismertem őt vagy talán nem is ismertem igazán. Igaz nem is volt sok esélyem megismerni hisz csak nemrég költözött ide és nem igazán barátkozott főleg nem lányokkal. Hirtelen megállt.
- Rájöttem valamire, az imént azt mondtad, hogy ma még nem mész haza. Akkor hol töltöd az éjszakát?- Rátapintott a lényegre. Ezen nem gondolkodtam. Eléggé lekötött a költözés gondolata. Nem gondoltam a részletekre. A lényeg az volt, hogy nem akartam a szüleimmel találkozni egy jó ideig… talán soha többé. Tudom ez túlzásnak hangzik, de abban a pillanatban egyáltalán nem tűnt annak. Teljesen kiborított a gondolat is, hogy a szüleim önkényesen döntenek a jövőm felől anélkül, hogy megkérdeznek. Hol itt az igazság?
- Nem tudom – sóhajtottam végül. Kicsit elgondolkodtatott aztán kifejtette azt.
- Van egy ötletem. Töltheted nálam az éjszakát. Úgy értem a vendégszobában. - Mindig is segítőkész volt mindenkivel, ahogy én észrevettem és most is mellettem állt felajánlva segítségét. De őszintén szólva, nem tudtam mit szóljak ehhez az ötlethez. Először hezitáltam:
- Nem. Úgy értem nem szeretnék zavarni.
- Nem szép dolog visszautasítani egy meghívást- mondta elszomorkodva. Olyan képet vágott, kiskutya, aki azt szeretne, hogy játssz vele. Ellenállásom pillanatok alatt elszállt.
- Jól van, rendben. Elfogadom a meghívást- adtam be a derekam végül. Láttam a szemében, hogy mennyire repdes örömében, hogy képes volt meggyőzni.
Otthona közel volt a parkhoz. Egy bérelt ház, a város dél-keleti részén. Sok hasonló ház vette körül ebben a negyedben, de az övé valahogy kitűnt a többi közül. Nem tudtam megmagyarázni. Beléptünk a házba, amely kihaltnak tűnt. Látszólag nem foglalkoztak azzal, hogy otthonosabbá tegyek. Csak egy két kép lógott elszórva a nappali bej-színű falain. Néhány családi foto. Felvezetett a lépcsőn, az emeletre, a vendégszobába. Meg kell hagyni szép hely volt és számomra sokkal otthonosabbnak tűnt, mint a ház többi része. Falai egy halványlila árnyalatra voltak festve virág mintákkal. Nem volt sok bútor benne csak épp egy íróasztal, ruhásszekrény es egy méretes ágy mely elfoglalta a szoba nagy részét.
- Nos, ez lenne a vendégszoba. Remélem tetszik !
- Hat persze, ez igazán szép!
- Megyek készítek neked valami harapnivalót!- Majd eltűnt. Látszólag boldog volt, hogy itt voltam.
Távollétében jobban megfigyeltem a szobát. Volt még egy kijárata. Hát kíváncsi voltam vajon az hova vezet ezért kileptem az üveges ajtón és egy teraszon tálaltam magam mely gyönyörű kilátást nyújtott a városról, meg a parkról. Fantasztikus látvány volt a város képe a naplementében és egyben megnyugtató is számomra. Most pont erre volt a legnagyobb szükségem, nyugalomra. Kikönyököltem a korlátra és elgondolkodtam; Sok jót hallottam Amerikáról a látvány egyszerűen fantasztikus sok lehetőséget kínál a jövővel kapcsolatosan. De mégis csak Amerika, több ezer kilométer innen, szinte a világ másik oldala. Értem én, hogy a szüleim jót akarnak, de ez mégis csak túlzás. Vagy talán a saját érdekeiket teszik előtérbe az enyémek pedig csak mellékesek. Biztos nem értik, hogy nekem itt van mindenem; a barátaim, az emlékeim. Nekem ez a hely az otthonom es nehéz lenne megválnom tőle. Ha egyáltalán meg akarnék válni tőle. Nem! Nem engedek nekik! Nem költözöm!- így emésztettem magam s könnyem is kicsordult.
Kevin közben visszatért egy csésze forró teával . Éreztem, ahogy megáll a hátam mögött, nem értettem, hogy miért nem jön közelebb, de nem is fordultam hatra, hogy megértsem . Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Inkább felnéztem az égre. A napnak már csak az utolsó sugarai festették vörösre az ég alját, az ég is kitisztult. Csillagok meg nem ragyogtak, de a hold már fénylett az égbolton valami misztikus erőt éreztem fenyőben. Ma telihold volt.
Kis idő múlva megfordultam, de Kevin már nem volt ott csak egy csésze gőzölgő tea az asztalon. Kicsit furcsa volt, de jól esett a magány, egy kis ideig, aztán unalmassá vált. Látván, hogy egyedül maradtam arra gondoltam talán egy séta a kertben majd felvidít. A kert tele volt fákkal es rózsabokrokkal melyek a holdfényben meg rejtélyesebbé váltak. A kinyílt rózsák szirmain gyöngyként ragyogtak a vízcseppek. Igazi romantikus környezet, talán idillikus is.
Egyszer csak a fák között elsuhant valami. Hihetetlenül gyors volt. Először azt hittem, hogy csak a szél, de hallottam sebes lépteit, ahogy felém közelednek. Rossz előérzetem volt. Mintha valaki figyelne és jól tudtam, hogy nem Kevin az. A táj hirtelen ijesztővé vált. A szél eszeveszetten kezdte tépdesni a fák lombjait s valaki egyre csak közeledett. Veszélyt éreztem és menekülni próbáltam akár a vad a ragadozó elől, de éreztem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám.
Egyszerre csend lett. Kísértetiesen csend. Csak szívem kalapált ezerrel melynek hangja visszhangzott a kertben. Megálltam és hallgattam hátha újra hallok valamit. Hirtelen egy madár szállt a magasba az egyik közeli fáról. Az ijesztő levélrezgéstől meghátráltam nem tudva, hogy ez az aprócska lépés a vesztemhez vezethet.
A titokzatos személy a hátam mögött rejtőzött s csak egyetlen rossz lepésemre várt, hogy lecsapjon. Mint kitartó farkas türelmesen várt rejtekében még zsákmánya a megfelelő pozícióba ér, nem sieti el a dolgot, hisz tudja minden pillanat fontos, egy rossz mozdulat és elveszti áldozatát.
Mikor észrevettem, hogy csak egy madár repült el sebesen kicsit megnyugodtam, de az a benyomás hogy valaki figyel, nem enyhült. Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül, menekülni próbáltam, de mindhiába. Mindkét kezem hátrafogta, szabad tenyeret pedig a számra helyezte.
–Ne sikolts, úgy is hiába!–suttogta a fülembe. Látta, hogy megértettem így levette a kezét a számról.–Mondd, mit keres egy ilyen szépség a kertemben, az éjszaka kellős közepén. Különben nem zavar viszont kíváncsivá tettél. Szóval?
Még mindig a félelem uralkodott rajtam, képtelen voltam megszólalni. Csak könnyeim csorogtak végig az arcomon.
–Talán süket vagy? Miért nem válaszolsz?–folytatta ingerülten, mikor meglátta a pilláimon logó könnycseppeket–S, miért sírsz? Na, nem gond, ha nem akarsz beszelni, szóra bírlak drasztikusabb módszerrel.–mintha merészséget szerzett volna látván a gyengeségem.
–Engedd el őt!–egy határozott hang törte meg a pillanatnyi csendet, mely a rózsabokrok felől jött. Már hajnalodott. A nap első sugarai megvilágítottak arcát. Kevin volt az.
–Azt mondtam engedd el őt!–ismételte határozottabban, fogait vicsorgatva.
–Miért, ismered vagy talán a barátnőd?
–Ez nem rád tartozik, csak engedd el, majd később megbeszéljük.
A két fiú farkasszemet nézett engem közrefogva. Rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban.
–Hagyd őt békén, ne keverd bele!
–És ha nem engedem el? Akkor mit teszel? Különben is ennyivel tartozok neked.–a ravaszság ütött ki a hangjaban.
Éreztem, ha nem teszek valamit, akkor Kevin biztosan nekiesik a rejtélyes fiúnak, ki fogvatartott. Tudtam, hogy a szorításából nehéz lesz kiszabadulnom mégis megpróbáltam. Ficánkolni kezdtem ezzel magamra vontam a fiú figyelmét. Kevin pedig kapott az alkalmon és nekiugrott. A rejtélyes alak felfigyelt Kevin hirtelen mozdulatára, hogy védekezni tudjon engem félredobott. Az ezután történtek homályba hulltak előttem.. Esésem után csak iszonyú fájdalomra rettenetes morgásra és a végtelen sötétségre emlékszem.
